ÁLLATVÉDELEM ÉS TÁRSADALOM Többen nekem szegezték a kérdést: Van-e értelme állatvédelemmel foglalkozni, amíg az embervédelemmel is hadilábon állunk? Határozottan állíthatom, hogy igen. Ugyanis a két dolog egymással szorosan összefügg. Az ember- és az állatvédelem ügye is az élet tiszteletén alapul. Az állatvédelem azonban folyamatosan háttérbe szorul az embervédelemhez képest. Rendkívül kevés politikust érdekel az emberen kívül más élőlények helyzete, s ha mégis egy ilyen személy politikai pályára kerül, menthetetlenül bekebelezik az emberi társadalom gazdasági és embervédelmi problémái. Az élet tiszteletének az állatvédelmen túli kiterjesztése a növények, baktériumok, stb. irányába pedig az emberiség olyan tudásbéli hiányosságaira utal, amelyekbe most jobb nem belemenni. Hiszen az alacsonyabb rendű szervezetektől a magasabb rendű szervezetek felé haladva az élőlények biológiai sokfélesége egyre szűkül. Az egyszerűbb élőlények változatossága képezi a fejlettebb élőlények evolúciós és ökológiai létalapját. Ugyanakkor minél kisebb vagy észrevétlenebb egy szervezet, az ember annál kevésbé vesz létéről és szerepéről tudomást. Az emberi társadalmak állatokkal kapcsolatos viselkedésében mégis időről-időre megfigyelhető változás, s talán ez ad alapot némi optimizmusra. Az emberré válás során elődeink még teljes harmóniában éltek a természettel, s nyilvánvalóan létfenntartásuk érdekében vadászták az állatokat. A kőkorszaki ember barlangrajzai arról tanúskodnak, hogy őseink óriási tisztelettel viseltettek az elejtett, illetve elejtendő állatok szelleme iránt. Nem pusztán hatalmukba kívánták vonni, hanem ki akarták engesztelni az áldozatokat. Talán e félelemből sarjadt tisztelet vezetett Egyiptomban a totemállatok szentségéhez. A későbbiek során az állatistenek humanizálódtak és mint az emberistenek képviselői éltek tovább. Veszélyességük miatt azonban még mindig lélekkel bíró lényeknek tekintették őket. Ugyanakkor már nem biológiai lényüket, hanem az ember által képzelt természetfölötti erő jelképét tisztelték bennük. Az állatok szimbolikus értelmezése tette imádottá, vagy gyűlöltté az egyes fajokat. Így vált a kígyó a gonosz jelképévé. Ez az önkényes megítélés vezetett ahhoz, hogy a kereszténységgel új kor köszöntött az ember-állat közti kapcsolatba. Az embert az összes faj fölébe helyezték és az állatokat lelketlen barmoknak tartották. A mindenható Isten parancsa a Föld leigázása és a többi teremtmény feletti uralom lett. A XIII. századtól az inkvizíció eretneknek nyilvánította és kegyetlenül büntette azokat a személyeket, akik hittek az állati lélek létezésében. Az állatkultuszok maradványait végleg felszámolták. A haszonállatokat brutálisan kínozták és a végsőkig hajszolták. Még a XIX. század végén a Katolikus szótár is azt állította, hogy a barom az emberért teremtetett, melyeket törvényes kivégezni vagy fájdalmat okozni nekik, bármilyen észszerű cél érdekében. A fordulópont mégis ebben a században következett be, Darwin tanainak elterjedésével. Ma már ugyan a legtöbb ember számára elfogadott az ember és állat evolúciós rokonsága, de az állatokkal szembeni brutális bánásmód, lealacsonyító gondolkodás ma is tovább él, más-más formát és méretet öltve a Föld különböző pontjain. Várhatóan hosszú társadalmi fejlődés szükséges ahhoz, hogy az ember visszaillessze magát az állatvilágba és a minket körülvevő ökoszisztémába. Rendkívül lassan világosodik csak az elménk és dereng fel, hogy mégsem istenek vagyunk, mint hittük, hanem Földünk eddigi történetének legnagyobb tönkretevői. Akik kiszakítottuk, fölébe helyeztük magunkat annak a rendszernek, melynek csak egy lépcsőfokát képviseljük.